Az utolsó hét

Újra gép elé ültem, hiszen már mindent megcsináltam itthon, amit szerettem volna; az ablakpucolástól kezdve a csempe mosásig… Az előbbit csupán azért csináltam meg, hogy jobban lássam azt a nagy hóesést, amiről ódákat zengtek. Nos, második napja csak az eső esik és nem is látok az előrejelzésen havat már...

Holnap már december, tényleg csak egy pár nap választ el minket a nagy napig. Félelem nincs bennem. Teljesen felesleges az ismeretlentől félni, hiszem, hogy jó kezekben leszek és minden jól fog alakulni, hiszen egy olyan kis csoda jön a világra, ami a kettőnk közötti köteléket jelenti.

Inkább izgalom van bennem, és a rettegés helyett inkább attól tartottam, hogy így a vége felé is még eléggé aktív vagyok, gondolok ezalatt arra, hogy jövök megyek; tegnap például Mackóval az Árkádot jártuk körbe a nagy takarításom után. Tehát attól tartok általában, hogy nehogy a városban vagy tömegközlekedési eszközön folyjon el a víz. Ez ellen biztos tudnék azzal is tenni, hogy itthon maradok, de igénylem és jól is esik, ha kimozdulhatok. Amikor Mackó itthon van, az már teljesen más érzés. Tudunk bolondozni, és vannak olyan pillanatok is, amikor csak Eszti szobájában vagyunk, összebújva és a kisasszonyról beszélünk. :)
Hiszem, hogy nagyon jó apuka lesz Mackó. Annyira szereti máris a kislányát. Hihetetlen, hogy egy pár nap, és minden teljesen megváltozik körülöttünk, megváltozik az eddigi életünk, már nem csak Mackó és Én leszünk a ,,Mi”, hanem csatlakozik Eszti Manó is a mi egységünkhöz. Az első karácsony… A legszebb lesz egész eddigi életemben/életünkben. Belegondolva, hatalmas ,,evolúciós” fejlődésen mentünk mindketten keresztül Mackóval ezalatt az időszak alatt, de főleg Ő. Emlékszem, mikor még csak beszéltük, hogy jó lenne lassan egy kisbaba, és aztán sokk szerűen Eszti jött is. Kezdetben nem akart bejönni sem a szülésre, most már egyértelmű számára az is, hogy bent lesz. Nála jobb apukát el sem tudnék képzelni a gyermekemnek. Biztos nem leszünk hibátlanok (nem is szeretném, hogy azok legyünk, ugyanúgy biztos elfogok sok hibát követni mint más). Abban azonban biztos vagyok, hogy mindent megteszünk azért, hogy mindene meglegyen és ami a legfontosabb, hogy szeretetben nőjön fel.

Imádunk Eszti szobájában hencseregni, és beszélgetni arról, hogy vajon Ő vajon milyen kislány lesz azon kívül, hogy gyönyörű, okos, aranyos, talpra esett, akkora orrú mint én és akkora pillás mint Mackó… minden elfogultság nélkül persze :)

Belegondolni is furcsa, hogy ez az időszak milyen gyorsan eltelt, a pocakom még  ha ilyen nagy is jelenleg, hiányozni fog, de vár ránk eztán egy talán még gyorsabb, még kalandosabb, felfedezni való út, amit alig várunk. Olyasmi lesz kezdetben, mint egy lakatlan sziget felfedezése, csupa izgalom, olykor kétségbeesés, felfedezés, és szépség.

Ehhez, hogy idáig eljutottunk, sok mindenen mentünk keresztül, útmutatásokat kaptunk a szülés felkészítőn, tanácsokat kaptunk kismamáktól, már szülő ismerősöktől, leendő nagyszülőktől <3 .

A szülés felkészítő előadások nagyon jók voltak. Rengeteg kismamát ismertem meg, végül kettővel kerültem közelebbi viszonyban, akikkel egy napra vagyunk kiírva és nekik is lányaik lesznek. Velük nem csak az előadásokon hoz mindig össze a sors, hanem mindig egy időben kapunk vizsgálatra időpontot CTG/NST-re. :)

Az előadások nagyon hasznosak voltak, hallottam rengeteg olyan új információt, amiről nem is gondoltam volna. Például szégyen, de szegény Esztinek a lázát eléggé barbár módon oldottam volna meg, most már tudom, hogy nem csak uccu neki be kell tolni a mérőt az altájba :D

De ugyanez vonatkozik az orr tisztításra is és még sok másra is. Nagyon örülök, hogy elmentem az órákra. volt szó a szoptatás , anyatejes táplálásról, fürdetés gyermekápolásról, baba~ kisgyermek~ és felnőtt elsősegély nyújtásról (ez három napos volt), a szülésről is volt előadás és részt vehettem egy szülőszobai intézményi látogatáson, ahol mindent elmondtak, hogy mi hol zajlik, mennyi időt töltünk esetlegesen egy helyben, mi a forgatókönyv. 15-en vonultunk végig zöld ruhácskában a szülőszobán és a csecsemő osztályon.   

Kétség kívül az volt számomra a legjobb, amikor Mackó is eltudott jönni velem az előadásokra. Ekkor éreztem igazán úgy magam, mint a gimiben (attól függetlenül, hogy egy iskolában voltak az előadások).

A legemlékezetesebb az volt, amikor újszülött elsősegélynyújtáson védőnő Andi helyett egy mentős hölgy Judit tartotta az előadást. Történetesen szegény beesett késve, és azzal kezdte, euforikus állapotban az előadást, hogy otthon szüléshez riasztották hajnalban, és Ő segítette világra a picit, mert már nem volt idő arra, hogy beérjenek. Azért ez a történet picit sokkoló volt, főleg így hogy a vége felé járunk, de Judit lénye, nagyon szimpatikus és nyugtató volt. Rengeteg mindent elmondott, milyen veszélyekre kell fokozottan odafigyelni és minek mi a következménye, esetleg mit kell csinálni, ha megtörténik a baj. Éppen a kisgyermekekről volt már szó, hogy mennyire szeretik a gyerekek különböző nyílásaikba beledugni az idegen testeket. Amikor ezt a mondatot elmondta, Mackó komótosan odasúgta nekem, hogy Ő amikor kicsi volt, képzeljem el, hogy BABOT dugott az orrába.

Mivel vizuális típus vagyok, elképzeltem és felnevettem, persze nem hangosan, de hallatszott. Judit lecsitított viccesen, hogy ne nevessek, és folytatta a mondandóját, hogy ,,ezek az idegen testek, olykor azért távoznak nehezen, mert megszívják magukat nedvességgel”. Mackó persze megint megjegyzést tett, miközben próbáltam visszafogni magam, hogy ,,még jó, hogy nem csírázott ki a bab az orrában”. Hát ott végem lett, elképzeltem az égig érő paszulyt. Nevettem, padra dőlve, némán, mint egy retardált fóka, de itt még nem volt vége. Mondtam neki, hogy az enyémbe tuti nem ragadt volna bele :D Erre ő helyeselt, hogy ,,az biztos, még a lóbab se -hatás szünet, majd:- egy levesnyi mondjuk” :D Csodálkozom, hogy nem dobott ki minket akkor Judit. A harmadik napon ,,vizsga” is volt az elsősegélyből. Mindenkinek ki kellett mennie hozzá, és elmondott egy történetet, hogy mi a baj a csecsemővel, mit látunk, mire gyanakodhatunk és kérdéseket tett fel, hogy mi ilyenkor a teendő, mit látunk, mi az ami egyből feltűnik, mit teszünk elsőre…

Na és a mentő hívás. Az előadások előtt pl fogalmam nem volt arról, hogy most már segélyt kérni minden esetben a 112-es számon lehetséges, mert ha a 104-et hívom, akkor átirányítanak a 112-re és onnan irányítanak tovább. Volt a vizsgán mentő hívás, lélegeztetés, egy csomó olyan dolog, amitől kicsit magabiztosabban hajtom le a fejem most már, hogy tudok ezekről az ismeretekről. Persze nem csak a csecsemőknél csináltuk ezt meg, a felnőtt bábún is ugyanúgy gyakoroltunk és volt szituáció. Teli volt a terem, mindenki feladatából tanult a másik. Az ilyen fajta elsősegélyt kötelezővé tenném minden diáknak az iskolában, valamint minden felnőttnek minden évben, mivel sosem lehet tudni, hogy mikor hoz a sors olyan helyzetbe, amikor gondolkodás nélkül cselekedni kell és segíteni az ember társainkon.

Az utolsó előadás miatt ami a ,,szülés” volt, nos ezért izgultam a legjobban, mert nagyon itt november végén volt és benne volt a pakliban, hogy akár már nem is tudok rajta részt venni. Mondtam is viccesen Mackónak, hogy azt se bánom, ha utána már megyünk is a szülőszobára, de azt még meg szeretném hallgatni. Szerencsére a lázadó Eszti babánk nem döntött úgy, hogy nem vehetek rajta részt. :)

Amikor Mackó nem volt velem, után itthon információ halmazt kapott, és érdekelte is, mert mindenből kiszeretné venni  majd részét. Talán kevésbé görcsösen indulunk neki a szülőségnek, és csak remélni tudjuk, hogy jól választott Eszti, hogy két ilyen dilis és odaadó szülője lesz, mint mi, mert hisszük, hogy Ő választott ki minket erre a feladatra. Készen állunk mindenre, most már tényleg csak azon izgulunk, hogy Mackó szülinapjáig egyben leszünk-e :) Addig is itt az utolsó 2in1 kép Esztiről meg rólam:

Picit igaz hosszú lett ez a bejegyzés, de legalább nem kellett rá sokat várni :)

Gyönyörű, esőmentes napot mindenkinek!