Valami váratlan

Életemben nem olyan sok hétvége sikerült annyira, rosszra, mint a mostani. Pénteken jött a telefon, hogy anyut bevitték a sürgősségire. Elsőre el sem tudtam mondani a főnökasszonyomnak, hogy mi történt. Mackót is úgy hívtam fel, hogy remegtem, és volt olyan is amikor nem jött ki hang a számon sem. Összezuhantam, mint egy parányi kavics, és csak Anyu járt a fejemben. Összeszedtem magam, mert össze kell! Még, ha nehéz is. Muszáj, Anyuért. Magas volt a pulzus száma, azért került be (160). 3 napon keresztül ennyi volt. Ahogy tudtunk mentünk Anyához, látni szerettem volna. A fele cuccot otthon hagytam, csak az lebegett előttem, hogy Anyát akarom látni, és ahogy csak lehet! Délutánra átkerült a belgyógyászatra. Nehezen, de megtaláltuk. Nem fájt semmilye, fáradékony volt. Ahogy csak tudtunk mentünk be hozzá, de egyszerűen nem tudok elmenni azok mellett a dolgok mellett, amit tapasztaltam/tapasztaltunk. Porcicák a radiátor alatt, minimum 20 éve nem volt festve, annyira bunkók voltak az ápolók, hogy az hihetetlen. Kivéve Esztert, a nagyszájú cigány asszonyt, aki minimum 10 éve már ott van, és mindent megcsinál, amit a többi nem. Emberi és vicces, nem úgy, mint a többi. De ami a leges legjobban megbotránkoztatott, az nem is az volt, hogy 10-11 között volt a nagy reggeli vizit, hanem, hogy egész hétvégén az EKG ami anyumon volt, közölte az orvos vele a viziten, hogy hát az nem is jó műszer…

Komolyan itt tartunk? Hova lesz még ennél lejjebb? Tisztára érzékenyen reagálok mindenre amúgyis, ami vele kapcsolatos, de ez teljesen kiverte nálam a biztosítékot. Úgy néz ki, hogy átkerül ide hozzánk Szegedre, aminek azért örülök, mert könnyebben be tudok hozzá menni, vele tudok lenni, és én is jobban megnyugszom, ha látom. Az érzés, ami megfoghatatlan, hogy beteg az édesanyád, tisztára megrémít és lesokkol. Egy pillanat is elég, és patakokba potyog a könnyem, fátyolos lesz a szem. Mindig én voltam az erős, mindig én támogattam lelkileg miután apu már ezt nem tehette meg. Most úgy érzem, hogy gyenge vagyok, de tudom, hogy össze kell szednem magam. Anyuért!  Hiszem és tudom, hogy nem lesz semmi gond. Hiszem, hogy hamarosan meggyógyul és, hogy kiengedik. Hiszen ő Anyu. A mi Mammunk, a mi kis aranylelkűnk, akinél szebben nem tudja senki az ébresztőt fújni a hétvégén (kávéval a kezében amit nekünk hoz-... igen, az ágyba), akinél finomabb tyúkhúslevest senki nem tud főzni, aki jön velünk sétálva, biciklivel, aki mindenben benne van, csak hogy velünk töltse minden idejét… A mi szuperhősünk. Az én Anyukám. Szív szorongató, egy ilyen életvidám embert kórházban látni, főleg, hogy Ő anyu. Az vigasztal csupán, hogy tényleg nem érez semmilyen fájdalmat. Tudom, hogy hamarosan biztosan minden rendbe jön!

Szép hetet mindenkinek!