Az utolsó hét

Újra gép elé ültem, hiszen már mindent megcsináltam itthon, amit szerettem volna; az ablakpucolástól kezdve a csempe mosásig… Az előbbit csupán azért csináltam meg, hogy jobban lássam azt a nagy hóesést, amiről ódákat zengtek. Nos, második napja csak az eső esik és nem is látok az előrejelzésen havat már...

Holnap már december, tényleg csak egy pár nap választ el minket a nagy napig. Félelem nincs bennem. Teljesen felesleges az ismeretlentől félni, hiszem, hogy jó kezekben leszek és minden jól fog alakulni, hiszen egy olyan kis csoda jön a világra, ami a kettőnk közötti köteléket jelenti.

Inkább izgalom van bennem, és a rettegés helyett inkább attól tartottam, hogy így a vége felé is még eléggé aktív vagyok, gondolok ezalatt arra, hogy jövök megyek; tegnap például Mackóval az Árkádot jártuk körbe a nagy takarításom után. Tehát attól tartok általában, hogy nehogy a városban vagy tömegközlekedési eszközön folyjon el a víz. Ez ellen biztos tudnék azzal is tenni, hogy itthon maradok, de igénylem és jól is esik, ha kimozdulhatok. Amikor Mackó itthon van, az már teljesen más érzés. Tudunk bolondozni, és vannak olyan pillanatok is, amikor csak Eszti szobájában vagyunk, összebújva és a kisasszonyról beszélünk. :)
Hiszem, hogy nagyon jó apuka lesz Mackó. Annyira szereti máris a kislányát. Hihetetlen, hogy egy pár nap, és minden teljesen megváltozik körülöttünk, megváltozik az eddigi életünk, már nem csak Mackó és Én leszünk a ,,Mi”, hanem csatlakozik Eszti Manó is a mi egységünkhöz. Az első karácsony… A legszebb lesz egész eddigi életemben/életünkben. Belegondolva, hatalmas ,,evolúciós” fejlődésen mentünk mindketten keresztül Mackóval ezalatt az időszak alatt, de főleg Ő. Emlékszem, mikor még csak beszéltük, hogy jó lenne lassan egy kisbaba, és aztán sokk szerűen Eszti jött is. Kezdetben nem akart bejönni sem a szülésre, most már egyértelmű számára az is, hogy bent lesz. Nála jobb apukát el sem tudnék képzelni a gyermekemnek. Biztos nem leszünk hibátlanok (nem is szeretném, hogy azok legyünk, ugyanúgy biztos elfogok sok hibát követni mint más). Abban azonban biztos vagyok, hogy mindent megteszünk azért, hogy mindene meglegyen és ami a legfontosabb, hogy szeretetben nőjön fel.

Imádunk Eszti szobájában hencseregni, és beszélgetni arról, hogy vajon Ő vajon milyen kislány lesz azon kívül, hogy gyönyörű, okos, aranyos, talpra esett, akkora orrú mint én és akkora pillás mint Mackó… minden elfogultság nélkül persze :)

Belegondolni is furcsa, hogy ez az időszak milyen gyorsan eltelt, a pocakom még  ha ilyen nagy is jelenleg, hiányozni fog, de vár ránk eztán egy talán még gyorsabb, még kalandosabb, felfedezni való út, amit alig várunk. Olyasmi lesz kezdetben, mint egy lakatlan sziget felfedezése, csupa izgalom, olykor kétségbeesés, felfedezés, és szépség.

Ehhez, hogy idáig eljutottunk, sok mindenen mentünk keresztül, útmutatásokat kaptunk a szülés felkészítőn, tanácsokat kaptunk kismamáktól, már szülő ismerősöktől, leendő nagyszülőktől <3 .

A szülés felkészítő előadások nagyon jók voltak. Rengeteg kismamát ismertem meg, végül kettővel kerültem közelebbi viszonyban, akikkel egy napra vagyunk kiírva és nekik is lányaik lesznek. Velük nem csak az előadásokon hoz mindig össze a sors, hanem mindig egy időben kapunk vizsgálatra időpontot CTG/NST-re. :)

Az előadások nagyon hasznosak voltak, hallottam rengeteg olyan új információt, amiről nem is gondoltam volna. Például szégyen, de szegény Esztinek a lázát eléggé barbár módon oldottam volna meg, most már tudom, hogy nem csak uccu neki be kell tolni a mérőt az altájba :D

De ugyanez vonatkozik az orr tisztításra is és még sok másra is. Nagyon örülök, hogy elmentem az órákra. volt szó a szoptatás , anyatejes táplálásról, fürdetés gyermekápolásról, baba~ kisgyermek~ és felnőtt elsősegély nyújtásról (ez három napos volt), a szülésről is volt előadás és részt vehettem egy szülőszobai intézményi látogatáson, ahol mindent elmondtak, hogy mi hol zajlik, mennyi időt töltünk esetlegesen egy helyben, mi a forgatókönyv. 15-en vonultunk végig zöld ruhácskában a szülőszobán és a csecsemő osztályon.   

Kétség kívül az volt számomra a legjobb, amikor Mackó is eltudott jönni velem az előadásokra. Ekkor éreztem igazán úgy magam, mint a gimiben (attól függetlenül, hogy egy iskolában voltak az előadások).

A legemlékezetesebb az volt, amikor újszülött elsősegélynyújtáson védőnő Andi helyett egy mentős hölgy Judit tartotta az előadást. Történetesen szegény beesett késve, és azzal kezdte, euforikus állapotban az előadást, hogy otthon szüléshez riasztották hajnalban, és Ő segítette világra a picit, mert már nem volt idő arra, hogy beérjenek. Azért ez a történet picit sokkoló volt, főleg így hogy a vége felé járunk, de Judit lénye, nagyon szimpatikus és nyugtató volt. Rengeteg mindent elmondott, milyen veszélyekre kell fokozottan odafigyelni és minek mi a következménye, esetleg mit kell csinálni, ha megtörténik a baj. Éppen a kisgyermekekről volt már szó, hogy mennyire szeretik a gyerekek különböző nyílásaikba beledugni az idegen testeket. Amikor ezt a mondatot elmondta, Mackó komótosan odasúgta nekem, hogy Ő amikor kicsi volt, képzeljem el, hogy BABOT dugott az orrába.

Mivel vizuális típus vagyok, elképzeltem és felnevettem, persze nem hangosan, de hallatszott. Judit lecsitított viccesen, hogy ne nevessek, és folytatta a mondandóját, hogy ,,ezek az idegen testek, olykor azért távoznak nehezen, mert megszívják magukat nedvességgel”. Mackó persze megint megjegyzést tett, miközben próbáltam visszafogni magam, hogy ,,még jó, hogy nem csírázott ki a bab az orrában”. Hát ott végem lett, elképzeltem az égig érő paszulyt. Nevettem, padra dőlve, némán, mint egy retardált fóka, de itt még nem volt vége. Mondtam neki, hogy az enyémbe tuti nem ragadt volna bele :D Erre ő helyeselt, hogy ,,az biztos, még a lóbab se -hatás szünet, majd:- egy levesnyi mondjuk” :D Csodálkozom, hogy nem dobott ki minket akkor Judit. A harmadik napon ,,vizsga” is volt az elsősegélyből. Mindenkinek ki kellett mennie hozzá, és elmondott egy történetet, hogy mi a baj a csecsemővel, mit látunk, mire gyanakodhatunk és kérdéseket tett fel, hogy mi ilyenkor a teendő, mit látunk, mi az ami egyből feltűnik, mit teszünk elsőre…

Na és a mentő hívás. Az előadások előtt pl fogalmam nem volt arról, hogy most már segélyt kérni minden esetben a 112-es számon lehetséges, mert ha a 104-et hívom, akkor átirányítanak a 112-re és onnan irányítanak tovább. Volt a vizsgán mentő hívás, lélegeztetés, egy csomó olyan dolog, amitől kicsit magabiztosabban hajtom le a fejem most már, hogy tudok ezekről az ismeretekről. Persze nem csak a csecsemőknél csináltuk ezt meg, a felnőtt bábún is ugyanúgy gyakoroltunk és volt szituáció. Teli volt a terem, mindenki feladatából tanult a másik. Az ilyen fajta elsősegélyt kötelezővé tenném minden diáknak az iskolában, valamint minden felnőttnek minden évben, mivel sosem lehet tudni, hogy mikor hoz a sors olyan helyzetbe, amikor gondolkodás nélkül cselekedni kell és segíteni az ember társainkon.

Az utolsó előadás miatt ami a ,,szülés” volt, nos ezért izgultam a legjobban, mert nagyon itt november végén volt és benne volt a pakliban, hogy akár már nem is tudok rajta részt venni. Mondtam is viccesen Mackónak, hogy azt se bánom, ha utána már megyünk is a szülőszobára, de azt még meg szeretném hallgatni. Szerencsére a lázadó Eszti babánk nem döntött úgy, hogy nem vehetek rajta részt. :)

Amikor Mackó nem volt velem, után itthon információ halmazt kapott, és érdekelte is, mert mindenből kiszeretné venni  majd részét. Talán kevésbé görcsösen indulunk neki a szülőségnek, és csak remélni tudjuk, hogy jól választott Eszti, hogy két ilyen dilis és odaadó szülője lesz, mint mi, mert hisszük, hogy Ő választott ki minket erre a feladatra. Készen állunk mindenre, most már tényleg csak azon izgulunk, hogy Mackó szülinapjáig egyben leszünk-e :) Addig is itt az utolsó 2in1 kép Esztiről meg rólam:

Picit igaz hosszú lett ez a bejegyzés, de legalább nem kellett rá sokat várni :)

Gyönyörű, esőmentes napot mindenkinek!

Vattacukooor érzés :)

Úgy gondoltam, hogy ha már nem dolgozok (október 1-től) lesz időm, mint a tenger. Elhatároztam, hogy majd sütök kenyeret, angolt tanulok, jövök megyek a barátnőimhez, dekorálok, blogozok és biztos unatkozni fogok…

Nos ebből a sok mindenből szinte semmi nem valósult meg, de nem erről fogok ma írni, hanem az elmúlt időszak változatos és kevésbé gyönyörű perceiről, élményeiről, mert valljuk be ilyen is van.

A babavárásom előtt úgy gondoltam, hogy minden kismama egy mosolygó vattacukor, egy energia és egyben boldogság bomba, és bele se gondoltam abba, hogy esetleg lehetnek nehézségeik olyan alapvető dolgokkal, amibe bele se gondol az ember.

A vattacukor hasonlat is találó, főleg így a vége felé. Szép nagy kerek pocak, amitől nehézkes a mosogatás, a hajolás, a cipőfelvétel is felér egy cirkuszi attrakcióval… a tisztálkodás egyes részleteibe meg nem is akarok bele menni, mert néha az is komikus… (utoljára már Mackó vágta a lábkörmöm).

Már csak 8 napunk van, hogy köztünk legyen a mi kicsi Manócskánk, Eszti.

Eszti egy lázadó kisbaba a pocakban és pont ezt imádjuk benne. Vannak ismerőseim, akiknek már szinte túlzóan minta a babájuk (még a pocakban is). Nos a miénk nem egyszerű. Minden ultrahang és CTG/NST alatt ő a legbékésebben alszik, hiába a kedvenc finomsága, amitől máskor egész délelőtt/délután nyomja a show-t bent. Szerintem baromi okos, hogy ezt kitudja szimatolni, hogy mikor van vizsgált. Szeret minket szívatni (remélem a szívatást azalatt a 8 nap alatt, amit bent kell töltenie, kinövi). Szeret vásárolni úgy néz ki. Olyankor a legaktívabb. Nem lesz vele egyszerű dolgunk…
Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de tény, hogy ha gyerekruhát nézünk vagy neki valamit, akkor csillagokat látok, mert úgy rúg kapál. Igazából mindegy, csak vásároljunk, Ő pedig ettől boldog és én is, mert végig hullámzik a hasam jobbra balra, fel le.

Már eléggé nagy a pocakom, mint egy cowboy pingvin úgy közlekedek, lassabban olykor, mint egy járókeretes nénike, lehet még simán le is gyorsulna. Kinéztem egy terméket az interneten, úgy gondoltam, hogy elmegyek az üzletbe személyesen veszem meg, nem neten rendelek. Megnéztem, hogy a nyitás az 8 órakor van az adott üzletben.

Mackóval bebotorkáltam reggel a városba majd ,,bedobtam dolgozni” és már mentem is a titkos küldetésre (neki néztem ajándékot). Odaértem az üzlethez 8:10-re.

Már láttam messziről, hogy ez ugyan zárva van. Kiderült, hogy 10 órakor nyit ki. Én már nem megyek haza meg visszagondoltam, inkább szépen leültem az üzlet előtti padra és megvártam. Szerencsére meleg volt, lekerült a kabát, pocak látszik, Manó mocorog, én pedig csak nézem ezt a ficánkoló kis csodát, elvoltam a gondolataimban, hogy hamarosan anyuka leszek, és hogy itt lesz végre köztünk Ő. Fél órával nyitás előtt felhúzták picit a rácsot, és jöttek a türelmetlen vásárlók nyitásra. Megtanultam ezeknek az embereknek a viselkedését elengedni, de egy nőét nem értettem, viszont annyira meglepett, hogy konkrétan csak pislogtam. Ki sem nyitott az üzlet, de már félig szinte bekúszott a rács alatt, hogy megnézze, hogy amit venni szeretne, az van-e... Aztán egyszer csak teljesen agresszívan odalépett hozzám, és rám förmedt, hogy ,,MAGA ott a padon! Itt ,,DOLGOZIK” vagy vásárló?!” Ezzel úgy meglepett, hogy csak hirtelen pislogtam… mintha nem lenne egyértelmű… de válaszoltam nagyon illedelmesen, hogy ,,vásárló…” Azután feltápászkodtam és odamentem a bejárathoz, eladó hölgy jön, megkér mindenkit, hogy várjuk meg amíg a rács felmegy, mert nem akarja hogy baj történjen (leszakadjon a rács a vásárlóra). Ekkor a néninek a lánya is megjelent, aki elkezdett üvöltözni, hogy már 1 perce elmúlt 10 óra, a néni meg erre felbuzdulva nekiiramodott az üzletnek, vonva másik 5-6 embert magával, holott a rács még a lopásgátló tetejéig ment fel csak. Felöklelt majdnem az a pár ember… Totál felháborító volt számomra, hogy ennyire nincsenek emberek tapintattal egymásra és hogy nem igaz hogy fél percet nem tudnak még várni. Én megvártam.

Nem csak ezek voltak a meglepő élmények felnőtt emberektől.

A női klinikára kellett mennem, mert magas lett a vérnyomásom és gyógyszert kellett felíratnom az orvosommal. Az orvosomnál éppen szültek ketten is. 3,5 órát kellett várnom egy receptért, de nem volt gond, volt nálam csoki, víz, újság. Ezek nélkül el se indulok sehova, sosem lehet tudni. 3 óra alatt, hogy értelmesnek tűnő emberek (az életkor az 18-70 között és a bőrszín is változó) hogyan hisztiznek, sírnak, toporzékolnak, balhéznak egy klinikán, szó szerint… megdöbbentő. Konkrétan megsajnáltam sok nővért, hogy mit kell lenyelniük. Ők meg rajtam csodálkoztak, amikor csak annyit mondtam, hogy ,,receptért jöttem, de tudok várni a doktornőre”. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy csak én fogom ki ezeket az embereket, vagy minden normális ember dolgozik munkaidőben. Végül nem kerestem indokot, csak ültem a fenekemen. Végül 3 óra várakozás után felküldött az asszisztens a szülőszobára a doktornőhöz, mert Ő azt kérte, és adja a receptet. Felmentem, a folyosóra leültem, és vártam rá (további fél órát). Közben tényleg akkora dömping volt akkor, (október 30-i hidegfront) hogy sorba sírtak fel a babák, aztán az apukák, amikor hozták ki megmutatni a babákat, végül ismeretlenül… már én is bőgtem…

A fránya hormonok miatt olyan dolgokon képes lettem az utolsó hónapban bőgni, mint amikor az Oroszlánkirályban megmutatták Szimbát az állatoknak (amikor megszületett…) vagy hogy Mackó azt mondta, hogy koszos lettem… és van hogy csak úgy a semmi miatt is.

De ez a szülőszobás élmény indított el mindent. Akkor megpróbáltam a könnyeim letörölni, mondván buta vagyok, meg már jó ideje vártam a doktornőre, ne azt lássa már, hogy én itt bőgök. Közben arra jöttek szülésznők, akik kérdezték mi a baj, tán sírtam? :D Óh kicsit se volt  ciki a helyzet, végül helyre ,,pofoztam magam” és pár percre rá megkaptam a recept is, és mentem a dolgomra haza.

Ezután az élmény után jött egy ötletem (kevesebbel a szülés előtt 1 hónappal) hogy én mégis szeretnék elmenni szülés felkészítőre… de a felkészítő egész hónapban van össze vissza időpontokkal… az utolsó most 27-én lesz, remélem, még egyben leszünk Cicalánnyal :)

A szülésfelkészítő egy külön blogbejegyzést érdemel, mert voltak ott is élmények, sztorik, döbbenetek és nevetés, főleg amikor jött velem Mackó is... Tehát értek élmények rendesen, de minden negatív élmény eltörpül amellett az élmény mellett, hogy hamarosan az MMM (Manó, Mackó, Mó) egy CSALÁD lesz. Iszonyatosan várom, de repül is rettenetesen az idő.

Egy pár kép az elmúlt időszakról:

34. hét :)

37. hét :) (a káoszt ne nézze senki, éppen a bőröndöket raktam össze) :)

A Mars bolygó :D

Igyekszek a szülésfelkészítőről készült bejegyzést minél hamarabb feltenni, míg egyben vagyunk :) Ugyanis már megáll a sörös doboz a hasamon, és itt van egy olyan mendemonda, hogy ha ez megvan, akkor bármikor jöhet a baby (ha nem tudnám, hogy 8 napunk van még) :D Ma pedig CTG/NST és kiderül mit gondol Eszti a kijövetelről :)

Kellemes hétkezdést mindenkinek!

Legnangyobb Isten áldása

Nem, nem a kukorica gombóc… :) Kismamaként most már egyre nagyobb pocakkal róvom az utcákat, és bizony megesik velem, hogy nehezemre esik pl olyan könnyedén lehajolni valamiért, mint régebben, vagy felkelni a kanapéról, de tudom, hogy lesz ez jobb is, főleg eztán. De a legnagyobb nyűglődést mégis alváskor hajtom végre, mert sokszor kényelmetlen már, nem úgy tudok fordulni egyik oldalról a másikra.

Azonban Mackótól kaptam nemrég egy szoptatós párnát. Komolyan mondom a legnagyobb Isten áldása így várandósan, később pedig, ha meg lesz a picurkánk, akkor a szoptatásnál is mindennapos használati tárgyunk lesz.

Nagyon megörültem a párnának, magát a párnát mikroperlit anyaggal, úgynevezett polisztirol gömbhabbal töltötték fel, ez a legtartósabb a szopipárnák közül (az eladó szerint) és a bolti villám kipróbálást követően igaza is lehetett. Az enyém így néz ki.

Kipróbáltuk közösen otthon Mackóval. Mivel 170 cm hosszú, kényelmesen elfértünk rajta egymás mellett, és a film nézéskor rettentő kényemet nyújtott a nyakunknak, szuper jó alátámasztást adott, Mackó is annyira oda és vissza volt tőle, hogy csak azért nem nyúlta le ÉJSZAKÁRA (!), mert hogy nézne már ki az, hogy Tőle kapom, és ő használja már az első éjszaka... Hát mondjuk tényleg pofátlanság lett volna a részéről, de valahogy csak kompromisszumot kötöttünk volna… No, de szerencsére megengedte hogy a saját párnámon aludjak este!!!! Ugye, milyen rendes? :D

Nos az első éjszaka a párnával… MENNYEI VOLT. Ilyen jót nem tudom mikor aludtam! Áradoztam Mackónak másnap, hogy ez a világ egyik legjobb találmánya. Ez volt kedden, szerdán már megsajnáltam picit, hogy állandóan csak áradozok róla, így mondtam Mackónak, hogy KIPRÓBÁLHATJA egy EGÉSZ ÉJSZAKÁRA! Mielőtt meggondoltam volna magam, gyorsan bele is ment, annyi kikötésem persze volt, hogy akkor viszont enyém a dupla takarónk, (amit a meleg miatt úgyse használunk) és majd az lesz a lábam között, mint addig a párna. Az alku megköttetett, és nem tudom, hogy ki várta jobban azt az estét…ja de pontosan tudom… :)

Este közösen azért még megnéztünk egy filmet a nappalinkban, a fejünk alatt a szopipárna, a film után én elaludtam, ő pedig netezett még. Szinte minden esténk így végződik, hogy én hátul elalszok a kanapén, ő pedig netezik, amikor szól, én felpattanok és átsétálok a hálószobába, és lefekszem az ágyra, ha magam mögött hagyok párnát, takarót, akkor azt hozza utána Mackó... Mindezt úgy, hogy nem is emlékszek az átmenetelre, mert alszok... Igen… alvajáró vagyok és még beszélek is… de ehhez hozzászoktunk már mindketten szerencsére.

Nos azon az estén is  elaludtam, később Mackó szólt, hogy mehetünk át, és én át is mentem a hálóba. ÁLMOMBAN (!) volt annyi lélekjelenlétem, hogy az ágyon a takarót, középre feltoltam, hogy majd ha kell, én azt átölelem… Mackó jött utánam, hozta a szopipárnáját, és elaludt Ő is.

Nos, hajnalban kezdett a derekam fázni, majd a hasamnak nagyon kényelmetlen volt már, így úgy gondoltam, hogy valahogy megpróbálom a derekam betakarni a takaróval, a másik felével a t akarónak meg alátámasztani a hasam!!! Ez volt a koncepció.

Elkezdtem rángatni a takarót, de nem jött semmi! Ki kellett nyitnom a szemem, és a látvány elém tárult. Láttam, ahogy gyermekem apja, kisded módjára karolja át a párnát, és amit szerintem pajszerrel sem lehetett volna letépni róla, nem hogy a még alatta elhelyezkedő takarót. Nagy sérelem volt. Úgy éreztem magam, mint aki ezermillió darabra tört. A paktum, ami létrejött előtte való nap, semmivé vált. Mégis megmosolyogtató volt a történet, mert ez olyan Mackós volt :) Meg hát nah, ki tudna rá haragudni, amikor ilyen békésen, átéléssel és önfeledten alszik egy szopipárnán, amiért 3 estét kellett várnia? :)

Nos, azóta a mindennapjaink része a párna, olyan, mint egy családtag. Komolyan mondom, hogy én ajánlom minden várandós kismamának, mert egy szuper jó dolog. Persze a legjobb akkor is Mackóhoz bújni :) <3

És ha már alvás, ébredés :) Manócskánk, akiről már tudjuk, hogy kicsoda/micsoda :) rend szerint 5:45-kor, amikor megszólal az ébresztő a telefonon, na onnantól kezdve amíg fel nem kelek (6:10) a köldököm felett elkezd ,,kopogtatni”. Egyfolytában, ritmusosan, olyan 2 mp-ként. Nem rugdos, nem üt, csak finoman kopogtat, ébresztget. Édes kis pofa ilyenkor, nagyon imádom :) Amikor végre reggeli idő van, na onnantól fogva ő is bedurvul :D Általában egész délelőtt majd késő délutántól aktívkodik. Látni, ahogy a hasam kitüremkedik egy-egy ütésétől vagy rúgásától :)

És egy kép rólunk a 21. hétről :) Frissebb még nincs a gépen :)

Most már itthon vagyunk (nyaralni is voltunk), és mivel lassan már nem lesz az az őrült hőség, több időm is lesz írni. Múlthéten egyszerűen nem akartam bekapcsolni a gépet sem, mert 30 fok volt a nappaliban... Jobbnak láttam nem melegíteni a helyiséget tovább. Ezt a pár napot még kibírjuk, aztán pedig irány haza Szentesre :) Rengeteg program  és teendő lesz beiktatva, a családlátogatásokon át, a fodrászon keresztül a várva várt találkozókig… Élmény biztos lesz, nagyon várom már a pénteki munkaidő végét ;)

Addig is kitartást és gyönyörűséges napot mindenkinek :)

Kis pisis...

A kismama lét olykor nem egyszerű, főleg a vizsgálatokkor. Számomra egy egyszerű vérvétel és egy labor fogalma is kétségeket ébresztett bennem, hogy megint mi fog történni velem, mert pontosan tudjuk, hogy velem mindig történik valami, és sosem a legegyszerűbb útvonalon jutok el a vizsgálat végéig. Persze nem maradt el események nélkül ez a rövidke dolog sem.

Szegeden nagyon díjazom, hogy van direkt kismamáknak fenntartott labor. Így nem kell sok egyéb beteg emberrel egy légtérben lenni, azzal a gyomorgörccsel, hogy vajon összeszed az ember lánya valami vírust, na meg az a tömeg...

8:00-ra kellett mennem. Reggel túl estem szerencsére azon, hogy Mackó megreggelizett előttem, megkávézott, és én csak ott néztem, és mint egy bernáthegyi, szinte elindult a nyálelválasztásom azután a finom sonkás, sajtos paprikás szendvics után, amit annyira jó ízzel evett meg.Szívem szerint beleharaptam volna úgy, hogy a fél kenyeret leharaptam volna...

Ahogy kiértünk a házból, minden sóvárgásom elillant egy fél másodpercre, mert iszonyat hangosan elkezdett korogni a gyomrom. Szinte már beszélgetett a hasam Mackóval… Elbúcsúztunk a buszmegállóban, Mackó ment bicajjal, én pedig felültem a buszra, majd a villamosra. Nagyon kellett pisilnem már a villamoson, mivel otthon úgy próbáltam leküzdeni az éhségemet, hogy 3 nagy pohár vizet lehúztam, ez úgy barátilag is 9 dl-t jelent.  Ahogy leszálltam már éreztem hogy itt nem sokáig tudom kihúzni a dolgot, kapkodtam a lábam. Közben pedig éreztem, hogy már remeg a lábam, meg szédelgek, olyan éhes voltam. Úgy éreztem magam, mint egy kincskereső vagy egy túrázó a kettes kórházban. Ki volt nyilazva, hogy merre kell haladni a kismama laborba, én pedig csak mentem és csak mntem, udvaron át, ajtón ki, ajtón be, végül meglett.

Otthon; Szentesen elveszik az iratokat, és behívnak a vérvételre  hangosbemondó segítségével, addig meg gyors ellehet intézni a pisi témát is. Azt hittem, hogy itt is így lesz, csalódnom kellett. Nem volt pult, ahol elvették volna az irataim és adtak volna egy kis poharat, ellenben leültem, és csendesen néztem magam elé, reménykedve abban, hogy valami minél hamarabb lesz. Ez volt 7:42-kor… 3 perc után lehetőségem nyílt arra, hogy bemenjek egy szobába. Azt hittem, hogy ott történik majd a regisztrálás, mert már annyi helyen megfordultam, és mindenhol máshogy zajlott a dolog. Közben úgy éreztem, hogy egy métert nem birok arrébb menni, mert mindjárt összepisilem magam. Kiderült, hogy itt elsőbb leveszik a vért, utána adják a kémcsőt, amibe mehet a pisi. Nos elkezdte nyomtatgatni az adataim a kémcsövekre… elkezdtem izzadni.

Szívem szerint mondtam volna, hogy ráírom gyöngy betűkkel filctollal, csak haladjunk, vedd a vért és futok is. Kétszer kellett nyomtatni a nevem, mert elrontotta. Semmi baj, végülis mindjárt a Niagara fog a lábam közül dőlni...

Leültünk, nézegeti a bal karom, fújogatja fertőtlenítővel, törölgeti, fújogatja, már úgy érzem mindjárt elkékül a kezem attól a cuki mesefigurás szorítótól, majd megjegyzi, hogy inkább megnézi a másik karom.

Óh bármit csak csináld és minél hamarabb…egyből meg is lett az a huncut véna, jól megszúrt, egy szavam nem lehet. már levett 3 kémcső vért, de csak néztem, hogy csak dugja a következőt. Nem tudtam, hogy véletlenül véradásra jöttem… Rányomta végül egy tálca kémcsőnyi vér után a gézlapot, és utamra engedett egy pohárral és egy kémcsővel. Azt persze még elmondta, hogy az eredményért nem kell mennem, merthogy központi védőnői körzetbe megy digitálisan, így másfél hónapig azt se tudom, hogy milyen lett az eredményem. A körzetes védő néni megnyugtatott, hogy ha nagyon rossz, úgyis felhívnak… Szerencsére azóta sem hívtak, de nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy mi a helyzet. No, de térjünk vissza :)

Megkaptam a poharat. Viharoztam ki a szobából, nem is érdekelt, hogy mikor tudom meg az eredményt. Egy cél lebegett előttem, hogy elérjek bugyi és nadrág csere nélkül a mosdóig. Ahogy benyitottam éppen az előttem levő kismama szenvedett bent. Egy mosdó volt csak. Rólam csurgott a víz, hevesebben dobogott a szívem, és egy ,, anyád haladjááááááál” beszólást majdnem kicsikorgattam a fogaim között, de annyira kellett, hogy nem jött még az sem ki. Fújtattam, nyafogtam, szenvedtem, szorítottam a kémcsőt és a poharat, néztem magam a tükörben és szörnyülködtem, mennyire szánalmasan nézek ki, hogy hogyan szenvedek, majd mégegyszer megnézem, mondván biztos jól láttam-e... Ez Mó...

Kinyílik az ajtó, kismama kidöcög, én meg szinte kitépem a kilincset a kezéből, és már bent is vagyok. Megláttam a wc-t. Egyből jobban kell az embernek, de tényleg. Lepergett előttem minden. Nem pisilhetek be, hiszen eddig túl éltük (mintha Vietnámról lenne szó). AZONBAN KÖRBE KEL PAPÍROZNI ugye!!! A papír tépődött, kockánként… biztos ideges is voltam. Egy örökkévalóság volt, végül sikerült a művelet, és leültem. És jött a felszabadulás.  Szinte a pohár is teli volt, de nem bírtam abba hagyni csak miután már háromnegyedig teli is lett, ekkor gyors kivettem, és örültem, hogy ez a küldetés sikerült, bármi jöhet eztán, mindent kibírok.

Közben tudom, hogy ez nagyon csúnyán hangzik, de akkor egy ,,azt qrva” kijelentést tettem volna úgy szívből, hátradőlve és megkönnyebbülten, diadalittasan, de helyette inkább csak ezt elképzeltem, és rendbe tettem magam csendben, szolidan, sóhajtozva, nyögve... Gondosan figyeltem arra, hogy fel ne rúgjam a poharat (olyan Mónikásan). Szerencsére nem is sikerült, hatalmas nagy vállveregetés, és tapsvihar, már csak át kell önteni a kémcsőbe. Gyerekjáték lesz. Fantasztikus érzés volt látni a kémcsövet, hogy épségben maradt. Közben hallottam, hogy kint topognak. Had topogjon, én most kémcsövezek... Szemmagasságba fel… már rosszul csinálom gondoltam. Mint egy kémikus, vagy egy professzor. Sikerült, és pisis sem lettem!!! Én egyre büszkébb voltam magamra. Kijutottam az épületből 8:02-kor, és sosem örültem ennyire annak, hogy megszabadultam egy laborból. Egyre rosszabbul voltam, úgyhogy az első dolgom volt, hogy vettem egy szendvicset a boltban, és ott helyben megettem  a lépcsős CBA ajtajánál.

Életmentő volt a szendvics, én pedig boldog, a többi nem számít :)

Gyönyörű napot mindenkinek :)