Visszaemlékezés

Igazából nagyon sok személyről írtam már a blogon, akik közel állnak hozzám. Családtagok, barátok, állatok, mind azok, akik fontosak nekem. Egy újabb valakiről szól a mai bejegyzés, sajnos olyan illetőről, aki már nem lehet közöttünk, de mégis meghatározó személy volt az életemben. Visszarepülök lélekben az időben, amikor még kicsi voltam. Leértünk a kicsi sárga trabantunkkal egy sötétbarna kerítéses házhoz. Csöngettem…mindig én csöngettem, majd leselkedtem az ereszcsatorna mellett, hogy vajon ő jön-e kaput nyitni. A kapu alatt, már ott szimatolt Pami, a fekete puli kutya. ,,Szia Pami, megfogom az orrod Pami-hihi”. Édesen jelzett mindig, hogy megjöttünk. Eztán kinyitotta a kaput Ő, az őszülő hajával, a legimádnivalóbb mosolyával, a legszerethetőbb lényével. Ő volt a Nagymamám. Még most is kicsordul a könny a szememből, ha rá gondolok.

Emlékszem mindig mondtam neki, hogy lassan már nagyobb vagyok nála. Emlékszem, milyen érzés volt neki puszit adni a finom, puha arcára. Imádtam neki a kútról vizet vinni. A tudatomban van az illata és ahogy együtt főztünk, szedtük a gyümölcsöt, zöldséget. Imádtam benézni a szekrényébe, mert mindig volt benne sütemény. Imádtam az almás lepényét, olyan almás lepényt azóta sem ettem, és nem is fogok. Emlékszem, amikor unokatestvéreimmel ott álltunk előtte, és kérdezte, hogy mit ennénk ebédre. Én borsó levest borsófőzelékkel. Ádó palacsintát, Andriska rántott csirkét kért krumplipürével. Ebédkor mindhármunknak ott volt az az ebéd, amit reggel kért. Emlékszem, hogy imádtam csigatésztát készíteni vele. Imádtam a gombos dobozával és a benne levő gombokkal játszani. Imádtam a tüskevárat nézni nála Ádóval. Később emlékszem segítettem neki csirkét pucolni 10 percig, 5 percig…  utána rohantam Ádóval játszani. Ilyenkor sosem haragudott. Sőt nem is emlékszem olyanra, hogy valamiért haragudott volna rám/ránk. Büszke voltam, hogy segíthetek neki tojást szedni, állatokat ellátni, közben mesélt. Imádtam a kamráját, a lekvárokat, a befőtteket amiket készített. Emlékszem a barna fejkendőjére és a barna bőr táskájára. Kicsinek olyat szerettem volna, mint az övé volt (már akkor is megvolt a táska mániám). Olyan gyerek voltam, aki nagyon sokat a padláson játszott. Mindig összeállítottam egy ,,szobát" a padláson levő kincsekből és sokat játszottam azt, hogy ez az ő háza, és általában én voltam Ő. Rengeteg mindenre tanított, és nála őszintébb, tiszta lelkűbb embert (anyun kívül) tényleg nem ismertem, azóta sem. Ma van a névnapja, Eszternek hívták. Ez a név többet jelent nekem, rengeteg névnél. Annyira, hogy ha egyszer lányom lesz, szeretném hogy így hívják. Ezt gyerek korom óta szeretném, remélem egyszer ez az álmom teljesül. Igazából nagyon hiányzik még most is a mi Mamikánk. Ennyi idő után,hogy nincs velünk, az emléke nem halványodott semmit. Nagyon szeretek visszagondolni arra az időre, amíg velünk volt, és szerethettük. Ma pedig égjen egy gyertya az emlékére, és miközben nézem majd a lángot, visszagondolok azokra az időkre, miután Pami kutyának megfogtam az orrát, és kinyílt a kapu.

Az alábbi verssel búcsúzok ma mindenkitől, a lényeg az utolsó két soron lesz , ami mindent elárul róla, amit esetleg én nem tudtam kellően kifejezni, átadni, hogy milyen is volt az én Nagymamám.

Kun Magdolna-Nagymamai szeretet

Szép életem volt akkor, amikor még
nagymamám karjaiban érezhettem azt
a határtalanul jóleső ember-melegséget,
amitől a gyermek-lélek szeretetet kap.

Szép életem volt akkor, amikor még
kötényébe rejthettem kihullt könnyeim,
azon könnyeket, melyek kicsordulni vágytak,
hogy ne égessék túlságosan léleksebeim.

Szép élet volt akkor, mikor dérezüstös haján
kezem puha lágysága szálat simított,
mert érintésem nyomán úgy ragyogott szeme,
mint a legeslegtündöklőbb égi csillagok.

Szép volt biz, nagyon szép minden pillanat,
ami róla szólt, s emlékként szívemben maradt,
mert az én nagymamám olyan asszony volt,
ki előtt a szeretet is méltán meghajolt.