Kis pisis...

A kismama lét olykor nem egyszerű, főleg a vizsgálatokkor. Számomra egy egyszerű vérvétel és egy labor fogalma is kétségeket ébresztett bennem, hogy megint mi fog történni velem, mert pontosan tudjuk, hogy velem mindig történik valami, és sosem a legegyszerűbb útvonalon jutok el a vizsgálat végéig. Persze nem maradt el események nélkül ez a rövidke dolog sem.

Szegeden nagyon díjazom, hogy van direkt kismamáknak fenntartott labor. Így nem kell sok egyéb beteg emberrel egy légtérben lenni, azzal a gyomorgörccsel, hogy vajon összeszed az ember lánya valami vírust, na meg az a tömeg...

8:00-ra kellett mennem. Reggel túl estem szerencsére azon, hogy Mackó megreggelizett előttem, megkávézott, és én csak ott néztem, és mint egy bernáthegyi, szinte elindult a nyálelválasztásom azután a finom sonkás, sajtos paprikás szendvics után, amit annyira jó ízzel evett meg.Szívem szerint beleharaptam volna úgy, hogy a fél kenyeret leharaptam volna...

Ahogy kiértünk a házból, minden sóvárgásom elillant egy fél másodpercre, mert iszonyat hangosan elkezdett korogni a gyomrom. Szinte már beszélgetett a hasam Mackóval… Elbúcsúztunk a buszmegállóban, Mackó ment bicajjal, én pedig felültem a buszra, majd a villamosra. Nagyon kellett pisilnem már a villamoson, mivel otthon úgy próbáltam leküzdeni az éhségemet, hogy 3 nagy pohár vizet lehúztam, ez úgy barátilag is 9 dl-t jelent.  Ahogy leszálltam már éreztem hogy itt nem sokáig tudom kihúzni a dolgot, kapkodtam a lábam. Közben pedig éreztem, hogy már remeg a lábam, meg szédelgek, olyan éhes voltam. Úgy éreztem magam, mint egy kincskereső vagy egy túrázó a kettes kórházban. Ki volt nyilazva, hogy merre kell haladni a kismama laborba, én pedig csak mentem és csak mntem, udvaron át, ajtón ki, ajtón be, végül meglett.

Otthon; Szentesen elveszik az iratokat, és behívnak a vérvételre  hangosbemondó segítségével, addig meg gyors ellehet intézni a pisi témát is. Azt hittem, hogy itt is így lesz, csalódnom kellett. Nem volt pult, ahol elvették volna az irataim és adtak volna egy kis poharat, ellenben leültem, és csendesen néztem magam elé, reménykedve abban, hogy valami minél hamarabb lesz. Ez volt 7:42-kor… 3 perc után lehetőségem nyílt arra, hogy bemenjek egy szobába. Azt hittem, hogy ott történik majd a regisztrálás, mert már annyi helyen megfordultam, és mindenhol máshogy zajlott a dolog. Közben úgy éreztem, hogy egy métert nem birok arrébb menni, mert mindjárt összepisilem magam. Kiderült, hogy itt elsőbb leveszik a vért, utána adják a kémcsőt, amibe mehet a pisi. Nos elkezdte nyomtatgatni az adataim a kémcsövekre… elkezdtem izzadni.

Szívem szerint mondtam volna, hogy ráírom gyöngy betűkkel filctollal, csak haladjunk, vedd a vért és futok is. Kétszer kellett nyomtatni a nevem, mert elrontotta. Semmi baj, végülis mindjárt a Niagara fog a lábam közül dőlni...

Leültünk, nézegeti a bal karom, fújogatja fertőtlenítővel, törölgeti, fújogatja, már úgy érzem mindjárt elkékül a kezem attól a cuki mesefigurás szorítótól, majd megjegyzi, hogy inkább megnézi a másik karom.

Óh bármit csak csináld és minél hamarabb…egyből meg is lett az a huncut véna, jól megszúrt, egy szavam nem lehet. már levett 3 kémcső vért, de csak néztem, hogy csak dugja a következőt. Nem tudtam, hogy véletlenül véradásra jöttem… Rányomta végül egy tálca kémcsőnyi vér után a gézlapot, és utamra engedett egy pohárral és egy kémcsővel. Azt persze még elmondta, hogy az eredményért nem kell mennem, merthogy központi védőnői körzetbe megy digitálisan, így másfél hónapig azt se tudom, hogy milyen lett az eredményem. A körzetes védő néni megnyugtatott, hogy ha nagyon rossz, úgyis felhívnak… Szerencsére azóta sem hívtak, de nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy mi a helyzet. No, de térjünk vissza :)

Megkaptam a poharat. Viharoztam ki a szobából, nem is érdekelt, hogy mikor tudom meg az eredményt. Egy cél lebegett előttem, hogy elérjek bugyi és nadrág csere nélkül a mosdóig. Ahogy benyitottam éppen az előttem levő kismama szenvedett bent. Egy mosdó volt csak. Rólam csurgott a víz, hevesebben dobogott a szívem, és egy ,, anyád haladjááááááál” beszólást majdnem kicsikorgattam a fogaim között, de annyira kellett, hogy nem jött még az sem ki. Fújtattam, nyafogtam, szenvedtem, szorítottam a kémcsőt és a poharat, néztem magam a tükörben és szörnyülködtem, mennyire szánalmasan nézek ki, hogy hogyan szenvedek, majd mégegyszer megnézem, mondván biztos jól láttam-e... Ez Mó...

Kinyílik az ajtó, kismama kidöcög, én meg szinte kitépem a kilincset a kezéből, és már bent is vagyok. Megláttam a wc-t. Egyből jobban kell az embernek, de tényleg. Lepergett előttem minden. Nem pisilhetek be, hiszen eddig túl éltük (mintha Vietnámról lenne szó). AZONBAN KÖRBE KEL PAPÍROZNI ugye!!! A papír tépődött, kockánként… biztos ideges is voltam. Egy örökkévalóság volt, végül sikerült a művelet, és leültem. És jött a felszabadulás.  Szinte a pohár is teli volt, de nem bírtam abba hagyni csak miután már háromnegyedig teli is lett, ekkor gyors kivettem, és örültem, hogy ez a küldetés sikerült, bármi jöhet eztán, mindent kibírok.

Közben tudom, hogy ez nagyon csúnyán hangzik, de akkor egy ,,azt qrva” kijelentést tettem volna úgy szívből, hátradőlve és megkönnyebbülten, diadalittasan, de helyette inkább csak ezt elképzeltem, és rendbe tettem magam csendben, szolidan, sóhajtozva, nyögve... Gondosan figyeltem arra, hogy fel ne rúgjam a poharat (olyan Mónikásan). Szerencsére nem is sikerült, hatalmas nagy vállveregetés, és tapsvihar, már csak át kell önteni a kémcsőbe. Gyerekjáték lesz. Fantasztikus érzés volt látni a kémcsövet, hogy épségben maradt. Közben hallottam, hogy kint topognak. Had topogjon, én most kémcsövezek... Szemmagasságba fel… már rosszul csinálom gondoltam. Mint egy kémikus, vagy egy professzor. Sikerült, és pisis sem lettem!!! Én egyre büszkébb voltam magamra. Kijutottam az épületből 8:02-kor, és sosem örültem ennyire annak, hogy megszabadultam egy laborból. Egyre rosszabbul voltam, úgyhogy az első dolgom volt, hogy vettem egy szendvicset a boltban, és ott helyben megettem  a lépcsős CBA ajtajánál.

Életmentő volt a szendvics, én pedig boldog, a többi nem számít :)

Gyönyörű napot mindenkinek :)

Manó első kilengése az éjszakában

Minden egy esküvővel kezdődött. Mackó kolléganője férjhez ment múlthét szombaton. Mackótól gyönyörűséges felsőt kaptam ajándékba, a könnyem is kicsordult. (a ruháról persze nem készült kép). Alig bírtam kivárni a nagy napot, hogy felvehessem. :) Azonban a nagy alkalom előtt délelőtt ballagás volt az iskolában, én ennyire rosszul még nem voltam mint aznap délelőtt. Az a szeles, frontos gusztustalan idő nagyon megviselt. Boldogan mentem el itthonról, lehet csak azért, mert az utolsó pillanatban találtam meg a szettem, ami nem feszült rajtam, kényelmes volt, maga  a menyország. (hihetetlen milyen jó, hogy tavaly duriztam egy felsőt, amibe most belekerekedtem). A ballagáson már nem voltam ennyire boldog és felhőtlen. Ahogy haza értem, még le is kellett feküdnöm. Nem tudtam, hogyan fogok így elmenni a szép új ruhámba az esküvőre. Hidegre fordult az idő, egyre több és nagyobb, feketébb felhő bukkant elő. Azonban miután kialudtam magam, egy kicsit jobb lett minden. fél4… teli izgalommal és reménnyel kiléptünk a kapun, csak reméltük, hogy nem kap el minket egy nagy felhőszakadás. Biztonság kedvéért beraktam egy kis esernyőt a táskámba, meg egy pulcsit magamnak. Ahogy kiértünk a buszmegállóba elkezdett szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Gondoltam, ez csak addig fog tartani, amíg a Mátyás térig el nem érünk. Szakadt az eső, így mindenki bemenekült elég gyorsan a templomba. Ahogy vége lett a ceremóniának, kimentünk a templom elé, és szintén leszakadt az ég. Elég hamar szét széledt a társaság, de Mackó kollégáival megbeszéltük, hogy beülünk valahova egy ,,sörre". Pontosabban ők, én nem ittam :) Ahogy elment a vihar, onnantól fogva, semmi bajom nem volt. Mintha elvágták volna a rossz érzést. A Tóth vendéglőre esett a választásunk, mondván az nincs messzire, nincsenek a sör árak egekben, mint a Kapcában. Egy-egy sörre mentünk le 7-en. Ha valaki nem járt még eme vendéglátó egységben, egyáltalán ne bánja. Hogy miért? Első körben rajtam kívül mindenki kért sört, volt aki jégert mellé, volt aki unicumot. Jobban szeretem a kimérős üdítőket, mint az üvegest, így én kimérős almalevet szerettem volna. Közölte a pincér, hogy nincsenek kimérős üdítők attól függetlenül, hogy az itallapon szerepel. Jó… akkor kérek egy Capy narancsot… Kihozta  a srác  mindenkinek a sörét, aki unicumot kért, annak adta a jégert, és fordítva, nekem nem is hozott poharat, meg még volt valami az első körben. Nagyon édesnek tartottam a narancslevet, (mostanában nagyon minimális édes dologtól is rosszul vagyok), így eztán második körben csak ásványvíz jöhetett szóba. Mackó nem kért akkor sört, én meg viccesen megjegyeztem Mackónak, hogy közel se biztos hogy szénsavas vizet fogok kapni az előzőekből gondolván. Amikor megláttam, hogy szénsavmentes vizet hoz ki, és Mackónak is hoz csapolt sört, (úgy hogy nem kért) majdnem elnevettem magam. Kárba mondjuk nem veszett :D Egy csomót nevettünk, és egyre több kör következett, végül 19:45-kor megéheztünk, és szerettünk volna legalább egy kis sültkrumplit enni. A srác közölte velünk, hogy 19-kor elküldte a szakácsot… EGY ÉTTEREMBEN SZOMBAT ESTE hogy küldhetnek el egy alkalmazottat 19 órakor?  Szerintem egy éhes babát váró nőnél rosszabb nincsen. Közöltem vele, hogy megsütjük, csak legyen valami. Nem lehet.  Addig erre, addig arra, hogy volt aki mondta, hogy eléggé rossz üzletpolitikájuk van, és hogy csoda, hogy még nem küldte el a srácot (aki egy arogáns p*cs volt, a főnök) aztán közölte ez a kis fiúcska, hogy ő a főnök. Valaki szájából kicsúszott, hogy nem sokáig. Hú mondom elindítottam egy lavinát… Kidobnak minket, még ilyen gondolatom is volt. Közben végig a kerthelyiségben voltunk, belülre nem ülhettünk. Huzatban. Egy újabb adag csapolt sörnél, láttuk, hogy penész darabok úszkálnak a pohárban. A srác ahelyett, hogy elnézést kért volna, csak megjegyezte, hogy vitamin… és kegyesen kicserélte… pár perc után visszajött, hogy visszacsődítette a szakácsot, ha szeretnénk, lesz KRUMPLI. Egy isteni mondat volt tőle, egyből mindenki rendelt is egyet magának. Meg is kaptuk, kihozta a szakács (!). Gyorsan megkértük, hogy ha lehet, kérnénk hozzá kecsapot, egy valaki pedig BBQ szószt. Hozza rögtön… Megettük a felét már a krumplinak,de kecsap sehol. Megjött a hölgyike, viccesen annyit mondott, hogy nem volt kecsap a raktáron, ezért mindenkinek hozott MAJONÉZT, meg egy adag kecsapot tudott hozni. Nekem sem kellett több, beletunkoltam 3krumplimat gyors a kecsapba, és aztán rosszul lettem. Chili szósz volt. Szívem szerint felálltam volna, és ott hagytam volna a helyet. Az étterem mellett a sarkon van egy CBA. Ha nincs raktáron valami, úgy gondolom és kérnek valamit tőlem, akkor hogy gyorsan elrohanok és veszek. Nagyon szégyen, hogy ilyet megengedhet magának egy vendéglátó egység. A mosdóról nem beszélek, csak annyit, hogy pöce szag volt, nem volt világítás, én speciel nyitott ajtóknál pisiltem… :D  Ezután a kalandos vacsora és italozás után, annyira jó volt a hangulat, hogy mentünk tovább. Mackó kolléganője csupán 3 rendőr előtt tipegett át szépen komótosan a zebrán piros lámpánál, amikor zöldre váltott a lámpa, meg elkezdett futni, hogy siet a nonstophoz cigit venni. A rendőrök csak néztek, hogy mi ütött belé :D Mi annyit nevettünk… Ahogy közeledtünk a nonstophoz, azt látjuk, hogy a nonstop előtt valakit motoznak. Szerencsére, nem Mackó kolléganőjét. :D Ahogy kijött, elmeséltük neki, hogy mit csinált, eztán fél perc múlva eltűnt a látókörömből. A cipője sarka beleragadt valamibe, esett egy nagyot szegény, bepucsított a rendőröknek búcsúzóul. ÉS a fő gyász eztán következett. Szegénynek a cipője elszakadt. Komolyan mondom, nagyon régen nem nevettem ennyit mint aznap este. Sírásig, volt hogy úgy, mint egy retardált fóka, hang nélkül, némán, levegőt alig véve…Az estét a Minyonban zártuk. Végül 11 után értünk haza (utolsó busz miatt, meg hát nah, csak kismama vagyok…) így is őrlődtem picit, hogy kell-e ez nekem, rossz anya vagyok máris… Aztán Mackó lerendezett annyival, hogy jól éreztem magam, nem ittam, 90%-ban csak vizet (maradékban a narancslét), és olyan őrjítően nem voltunk későig. Tehát már nem is agyalok ilyesmin.  
 Andinak és Sanyinak pedig innen is sok boldogságot kívánunk :)

Ez volt Manó nagy kilengése az éjszakában :), én pedig azzal a nappal betöltöttem a 15. hetet és egy iszonyatosan nagyot és jót aludtam :)

(ja és nem sikerült megtudni, hogy kislány vagy kisfiú, aludt a Drágánk, keresztbe tett lábakkal a múltkori ultrahangon) Mivel szégyenlős, változatlanul azt mondom, hogy biztos kislány... :D Július 20-án hátha kiderül :) 

Csodaszép estét mindenkinek :)    

Két szív egy testben

Úgy éreztem Márciusban, hogy egy célt sikeresen elértem. Megcsináltam egy olyan aerobic órát, amire fél éven át készültem, egy héten 5 alkalommal. Majd újabb Orsis órát csináltam meg, és azt követően a legdurvábbat. Azt hittem ki kell húzni a teremből. A világ legboldogabb embere voltam. Aztán olyan furán éreztem magam. Igazából el nem tudtam képzelni mi lehet velem. Nem bírtam úgy csinálni a feladatokat, furán éreztem magam. Első gondolat az volt, hogy én szerintem babát várok, de hát csak nem… őrlődtem két napig a gondolaton, végül megelégeltem a dolgot, és vettem tesztet. Péntek volt, a teszt pedig negatív. De akkor miért érzem magam olyan érdekesen? Szentesre mentünk a hétvégén, még koccintani se koccintottam egy pohár borral sem a családdal. Egy megmagyarázhatatlan érzés valamiért akkor is azt súgta, hogy baba lehet a dologban. Mackó nyugtatott, hogy majd pár nap és kiderül, addig ne izguljak feleslegesen. Hétfőig tudtam várni… A teszt pozitív lett. Minden átfutott az agyamon, de főként boldog voltam, mert az álmom teljesült, hogy attól a férfitól legyen kisbabám, akit a legjobban szeretek, és akitől mindig is szerettem volna. Aztán hirtelen arra gondoltam, hogy igaz hogy számít rá Mackó, de mit fog szólni. Ő már lent főzte a kávét. Lementem hozzá, izgulva, nagyon izgulva. Rám nézett, kérdezte hogy na miujság, teljesen lazán, kómásan, pont úgy ahogy Mackó ,,túlél’’ amíg meg nem issza a reggeli kávéját. Attól függetlenül, hogy én mindenféleképpen elképzeltem azelőtt hogy kreatívabbnál kreatívabb módon fogom a tudtára adni a dolgot egyszer, azon a csodás hétfő reggelen egyszerűen csak annyit böktem ki, hogy csináltam tesztet. Mackó a saját nyugodt  laza módján visszakérdezett hogy mi lett az eredmény. A gyomromban pillék voltak, és kinyögtem, hogy ,,két csík lett” :D aztán jött magamhoz egy gondolat, hogy ,,hát ennél kreatívabban Mónika nem tudtad volna elmondani életed szerelmének, hogy babát vársz…”…  Erre Mackó mosolygott, és megölelt, mélyen, hosszan, éreztem hogy örül. Utólag kiderült, hogy egész nap sokkban volt  a munkahelyén :D Bevallom én is. Igazából hagytam neki és nekem is időt, hogy megemésszük. Jöttek a reggeli rosszullétek, amit két dolog minden esetben elmulasztott, az eper és a ciniminis. Olyan varázslatos kombinációkat ettem össze, hogy Mackó fintorogva nézett. Az édességet azóta sem kívánom. Se fagyi, se csoki, sem édes sütemény. Gyümölcs minden mennyiségben; volt hogy meleg kakaóval… Májas zsömle csalamádéval,sajttal… Ezeknél volt sokkal durvább is, de valamiért ezekre emlékszem a legélénkebben. Nem hánytam, csak émelyegtem, de azt egész nap. Két és fél hétig. Úgy éreztem,  hogy soha nem fogom élvezni azt, hogy babát várok. Aztán elmúlt a rosszullét, csodálkoztam, hogy ennyire hamar. Közben megesett az első találkozás az orvosommal, az első találkozás, amely csütörtök este 21:00-kor volt… Ekorra már az álomkór egészen úrrá lett rajtam, általánosságban 8 órakor este már aludtam minden nap, így viccelődtünk is Mackóval, hogy nagyon meg kell erőltetnem majd magam, hogy ne aludjak be vizsgálat közben :) Ott feküdtem, és az orvosom mondta, hogy nézzek a monitorra. Megláttam azt a kis 7,5 hetes ,,maszatkát", és talán akkor kerültem hozzá igazán közel. Mosolyogtam, vigyorogtam, könny a szememben… és csak néztem, ahogy ver a szíve.

Mackó kint várt rám, szárnyaltam a rendelőből, és még a borzalmas rosszidő ellenére is annyira kiderült minden, annyira boldogok voltunk, hogy úgy éreztem, nálunk boldogabb ember nincs a földön. Kétség kívül, az a mi pillanatunk volt.

Pár nap múlva a bekerültem az ambulanciára. Minden álom amit addig dédelgettünk és felépítettünk, azt felváltotta az aggodalom és a kétségbeesés. Ahogy megnézték az első ultrahangon, közölte az ügyeletes orvos, hogy nem hall szívhangot, menjünk le egy másik helyiségbe, ott is megnézné. Összetörtem. Fél órát ültünk és vártunk az ügyeletes orvosra, mire megjött… Addig ott néztünk magunk elé, és próbáltam magam nem elbőgni. Végül megérkezett, és pár perc múlva már az lcd monitoron láttam a babánkat. Tudtam hogy ő ott van, él és virul, majd bekapcsolta az orvos hogy van szívhang, ráadásul teljesen normális. Mackóval megnyugodtunk, rajtam másnap jött ki az egész stressz. Egy órát sírtam, és utána könnyebbültem csak meg.Az ijedtség nagyobb volt mint a probléma, de akkor is borzalmas érzés volt, amikor közölte az orvos, hogy nem hallja.

Azóta az első genetikai vizsgálaton is túl vagyunk már, a baba (akiről a kezdetek óta megvagyok győződve hogy kislány),a lehető legjobb értékeket produkálja,szépen fejlődik, minden értéke jó, izgága és minden elfogultság nélkül, nagyon CUKI. A mindennapjaink része Manó, hihetetlen, hogy hogyan is lehet ennyire szeretni és félteni olyan valakit, akit még nem is látott személyesen az ember. Mackó a világ egyik legjobb apukája lesz, tudom. Mindennap simogatja, puszilja, érdeklődik felőle többször, elhatározta hogy sámlit készít neki, hogy majd ha nagyobb lesz, tudjon mire leülni, hogy majd azon kösse meg a cipőjét. Sajnálom, hogy apukám nem osztozhat az örömünkben. Rengetegszer eszembe jut, hogy már Ő is biztos elment volna a horgász boltba venni egy kis nyeles botot az unokájának, hogy majd együtt menjenek később horgászni. Sírok, ha erre gondolok, főleg hogy Mackó a semmiből ugyanezt közölte velem, hogy vesz Manónak horgászbotot, ha fiú, ha kislány lesz, viszi majd horgászni. Hihetetlen nehéz, és kimondhatatlan érzés, de mégis jó amikor ilyen élményeken átesem. Hiszem, hogy apukám is boldog fent és érzem, hogy velünk van, itt van velünk minden fontos pillanatban.Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Biztos nagyon boldog és büszke lenne Ő is.

Mackó is látta már Manót. Igazi látványos bemutatkozója volt, úgy kalimpált éppen a kis kezével, mintha integetett volna Mackónak.

Ezt a pillanatot le is tudta az orvos fotózni. Azóta alig várja Mackó, hogy lássa velem legközelebb, már csak 10 nap :) A pici, ha minden igaz Mackó 30. születésnapján fog születni :) Nagy szenzáció lenne, mindennap megbeszélem vele, hogy így legyen :)

Tehát a blog már nem csak rólam és Mackóról szól, hanem a mi kis Manókánkról is :)

Gyönyörű napot mindenkinek :)