Bodza és szomorúság

Úgy terveztem, hogy a mai blogbejegyzésem a bodza ivólé készítésemről fogom írni, de átfogó lesz csak a beszámoló.

Bodza 

Kétszer is kimentünk bodzát szedni Picimmel az erdő szélére, utána pedig a Tescoba bicajoztunk el citromért, hogy eltudjuk rakni az ivólevet. És ha már ott voltunk a Tesconál, az OBI-ba is beugrottunk. Olyan jót bicikliztünk, és sétáltunk, annyira jól esett. Ahogy haza értünk Mackó segített a bodzát elrakni,kitettük az eper alá, abban a reményben, hogy pár nap múlva már bele is kortyolhatunk. Nagy büszkeség volt, hiszen erre is volt idő sok más dolog mellett, és megint győztünk a  lustaság ellen. 

A bodza ivóléhez egy öt literes üvegbe kell az én receptem szerint:

• 25 dkg cukor (de még ígyis picit édesnek bizonyult)
• 4 közepes citrom
• 10-15 darab bodza virág
• víz :) 

 A képbe még egy kósza kovászos uborka is belekerült :)

Tegnap annyi teendő volt még a bodzázás után, hogy fél 10-kor már vízszintbe is kerültünk és már aludtunk is.  

Ma viszont....

Reggel... 74-es busz....kóma....

Éppen néztem ki a fejemből a buszon, és próbáltam helyre rakni magamba a reggeli történtést, hogy a kedves végszomszéd 6 órakkor kezdett el a traktor hangú permetezőgépével munkálkodni. Néhány megálló után láttam azonban, hogy menekültek fognak felszállni a buszra. Nem tudtam, elsőre, hogy milyenek. Egy 40-es éveiben járó férfi, és a felesége, 6 gyermek társaságában, akik pánsíp módjára szálltak fel a buszra. A legidősebb fiú nem lehetett több 14-nél. Egyből gondolatok jöttek mentek a fejemben, felidéztem a múltheti képet, amikor kisbusznyi embert szedtek össze a buszmegállóba ahol felszoktam szállni, vagy azt a fiút aki angolul a saját házunk előtt próbált útbaigazítást kérni, hogy merre van a vonatállomás. Túl sok hatás, túl sok szomorú tekintet, és én még a traktor hangú permetezőgépen abalyogtam eddig... Az asszony nem lehetetett 40-50 évesnél több, de kinézett 60-nak. A férfi szinte már elaludt állva a kapaszkodónál, a feleség pedig leült hozzám. Megcsapott az illata; fű... Így érthető volt a gubancos haj, a saras, harmatos nadrág is, és ekkor már komolyan rosszul éreztem magam. Ezek az emberek a kicsi gyerekekkel együtt kint aludtak a fűben, a szabad ég alatt. A szülők alig aludhattak valamit, ez egyből látszott. Mindkettejük arcán a félelem, a kimerültség és a fájdalom, de közben meg a szeretet. A nagyobb gyermek tekintetében csak félelem, a kicsikében fáradtság és izgalom. Nem tudom honnan jöttek és, hogy mi volt az oka, hogy el kellett jönni otthonról egy egy táskával vagy szatyorral, de szívből remélem, hogy sikerül nekik elérni a céljukat, és hogy emberséges  nyugodt élet fog rájuk várni, bárhova is mennek. 

Tiszta szívből elmondtam párszor az OM MANI PEME HUNG-ot,rájuk mosolyogtam együttérzően, és leszálltam a buszról a Centrumnál...