Járt
már valaki úgy, hogy látott egy kóbor kutyát, és annak ellenére, hogy nem
ápolt, mégis megtalálta benne azt a pluszt, amitől úgy érezte, hogy ez a kutya
más mint a többi és megmagyarázhatatlan kapocs alakult ki közte? A mai
beszámoló egy ilyen találkozásról fog szólni, ami egyszerűen elvarázsoló és
nagyon szomorú is egyben. Tegnap sikerült kifutnom a Tescoba, annyira boldog
voltam, a bejáratig futottam, és a legelső padon a Napfényparkban leültem és
kiköptem a tüdőmet. Jólesően írtam Mackónak, hogy MEGCSINÁLTAM, ő eszméletlen
büszke volt rám. Majd 5 perc pihenő után úgy éreztem, hogy regenerálódtam, és,
hogy most már képes vagyok úgy végig menni a Tescon, hogy lélegeztetőt nem kell
rám kötni. Gyorsan elintéztem a vásárlást, és úgy gondoltam, hogy nem vagyok
elfáradva, besétálok a Napfényparkból a Belvárosba Mackó munkahelyéhez. Ahogy
sétáltam, megpillantottam ŐT. Borzalmas megnyugvást éreztem, mintha csak a
saját négylábú BARÁTOM láttam volna. Úgy éreztem, mintha nem az első
találkozásunk történt volna meg. Bele néztem a szemébe, és az a rettentő
tisztaság és őszinteség sugárzott a tekintetéből. Szívem szerint haza vittem
volna azonnal.
A
következő pillanatban szomorúságot éreztem, mert belegondoltam a sorsába, hogy
ő egy kóbor kutyus. Hogy hogyan képesek egyszerűen emberek megválni egy kutyustól, amikor több szeretet adnak és értelmesebbek,
mint némelyik ember. Jogosan felmerülhet az is, hogy éppen a kutyus szökött el, de az ellen pedig lehet tenni, meglehet erősíteni például egy kerítést. Én azon kívül, hogy belebetegednék, ha otthon elveszne Benikém, biztos rohannék Szentesre, plakátolnám teli a várost az angyali képével vagy raknám fel a facebookra kétségbeesetten és biciklizném a várost Benő a szaros után. Kérdések merültek fel bennem, milyen rég lehet itt?
Hiányzik a ,,gazdájának"? Mióta nem ehetett? Gyönyörű, még a saras bundájával együtt is. A szívemet
mintha facsarták volna, és ciki nem ciki, elérzékenyültem, pedig nem szoktam
ilyesmin. Ott voltam a parkolóba és pityeregtem mint egy óvodás. Amúgyis utálom, ha kóbor kutyát látok, mert fortyogok belül a fent említett indokaim miatt, de Ő
mégis más volt. Akarva akaratlanul odamentem hozzá és majdnem mondtam is
neki, hogy ,,gyere Zserbó” (Mackó mondta, hgy ha lesz kutyánk legközelebb,
Zserbónak fogjuk hívni). Ő azonban szavak nélkül jött, odaadtam a kiflim felét
NEKI, a ,,barátomnak”. 100%, hogy kicsapott vagy kóbor kutyus volt, de
sugárzott róla, hogy teli van szeretettel. Egy percig nem féltem tőle, de muszáj
voltam ott hagyni, és bejönni Mackó elé. Idő közben el is felejtettem
megemlíteni ezt a történetet Mackónak, pedig az út feléig gondolkoztam
,,Zserbón”. Ma reggel azonban eszembejutott, ahogy a szomszéd kutyusát, Bejglit
nem láttam a keritésnél, pedig mindig jön üdvözölni farokcsóválva. Elmeséltem
Mackónak a történetet a tegnapról, és félve kérdeztem, hogy nem fogadjuk be?
Azt mondta, hogy DE, jó lenne. Én lepődtem meg a legjobban, a válaszon. Mondta Mackó,
hogy villamossal menjek ki munka után, nézzem meg a kutyát, hogy ott van-e, ha
igen, akkor küldjek neki róla egy képet és eldöntjük (inkább csak Mackó), hogy
mi legyen vele kapcsolatban. Átvillant az agyamon, hogy hogyan vigyem haza, ha
részéről jöhet a kutyus, de ez már a legkevesebb. Maximum a Fressnapf-ban
veszek egy pórázt meg egy nyakörvet. Szeretném, ha Mackó
meglátná benne azt a szépséget, és őszinteséget, amit a koszos bunda
elrejt, de a tekintete nem, és amit én is megláttam. Talán még sosem éreztem ezt, de nekem ez a kutya
kell, viszont mivel nem otthon vagyok, nem vihetem haza csak úgy. Az biztos,
hogy egész nap ,,Zserbón” jár majd az agyam, és csak remélni tudom, hogy ott
találom még délután. Gondoljon ránk mindenki a délután folyamán, hiszen lehet, hogy egy
új családtaggal bővülünk. Mindenképpen beszámolok róla.
Gyönyörű napot mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése