Már beszámoltam arról, hogy amikor Szentesen voltunk legutóbb, akkor
unokatesómékat láttuk vendégül nálunk, és ha a barátfüle jól is sikerült, a
kifli már annyira nem volt 100%-osan a legjobb állagú. Jogosan mondta ezek után
Mackó, hogy gyakorolnom kell… Így jött a gondolat, hogy hétvégén ismét neki
leselkedjek a mumusomnak; a kelt tésztának. Jobb segítséget nem is keríthettem
volna, mint Szeged kelt tészta készítés királynőjét, a bűvös tepertős~, illetve
túrós pogácsa készítés nagy mesterét; Anyósomat; Gizike nénit. Tudni kell
Anyósomról, hogy ipari mennyiségben sütött már kiflit az egyetemre, a
családnak, és számtalan ember próbálta már ellesni a titkát, mert tényleg finom
a tésztája. A tepertős pogácsája
verhetetlen, ha kisül, akkor le nem lehet tenni, csak ha az ember elmegy az
ebédlőasztaltól. Az ő tudását próbálom ellesni, hogy majd egyszer nekem is
ennyire jól menjen az egész, mint neki (ez persze olyan, mint anyukám
húslevese, ugyanolyan úgysem lesz sosem, mint ahogy ő készíti).
Nos, igazából rájöttem, hogy ő egyáltalán nem görcsöl olyan
dolgokon, hogy megkel-e az élesztő a bögrében vagy sem (én pl ilyen
vagyok). Ha a tej hőmérséklete jó volt, meg kel ott majd az élesztő is… Talán
nekem is lazábban kéne felfognom ezt az egészet. Fél adag tésztát készítettünk
direkt, mert nem akartuk, hogy kimaradjon annyira sok. Ahogy beszéltük, hogy
csak fél adagot süssünk, Gizike néni rávágta, hogy az 24 darab lesz. Úristen
ennyire minden ki van számolva? Nagyon tud az ,,öreglány”. Aztán én magamtól is
rájöttem, hogy hogyan jött ki az a 24 darab, de tényleg annyi volt mindenféle varázslat
nélkül :) Fél kg lisztből készítettük a kifliket. És hogy miben volt másabb az
elkészítése, mint amit múltkor csináltam? Arról fog szólni ez a bejegyzés.
Mindig azt mondja, hogy a kelt tésztának lágynak kell lennie, nem jó, ha
kemény. Mindig is ámultam, amikor a saját mamám sütött süteményt, hogy a
markát vagy a kis bádogbögréjét használta mércének, és igazából senki nem
tudta, hogy az ő isteni ALMÁSLEPÉNYE amilyet szegényem halála óta nem ettem,
hogyan is készült. Ilyen Gizike néni is, nem igazán méricskél mérleggel.
Markába nézte a cukrot, mondta, hogy én is öntsek, hát gyakorlatilag még jó
hogy nem öntöttem bele a tejbe az én maroknyi cukromat :D kb az ¼-e ha kellett…
Amikor verni kellett a tésztát, azt is máshogy csinálta, mint ahogy én csináltam
volna. Mutatta, hogy hogyan csináljam, mert, hogy akkor szép hólyagos lesz.
Mackó szerint egészen jól ment már a végén, én azért ezt nem állítottam volna
ennyire magabiztosan, de tény, hogy elkaptam a ritmust. :) Szinte cuppogott a
tészta, amikor a titkos hozzávalót, ami a tyúkzsír volt, bele nem adagolta
életem párjának anyukája. Átvette a dagasztást, hogy érezze milyen a tészta.
Ahogy kidolgozta a tésztát, nem is volt ragacsos, cuppogós az a tészta.
Letakartuk és bevittük a kandalló előtti dohányzóasztalra pihenni.
Amíg pihent a tészta, Mackóval ki gyorssétáltunk, szinte már
kocogtunk a Tiszára. Megnéztük a folyót, hogy a környék mennyit változott.
Utoljára tavasszal voltunk kint, a migránsok miatt nem mentünk egész nyáron a
Tisza környékére sem. (a bejegyzés végén találhatók képek). Ahhoz képest, hogy
milyen volt legutóbb a környék, teljesen letisztult, bár találtunk arab
igazolványokat, meg így is több szemét volt, mint egy éve volt, azonban már
közel se annyi, mint a nyár környékén. Akkorát sétáltunk meg bóklásztunk, hogy
nagyon elfáradtunk mire haza értünk. Eztán jöhetett a nagy hadművelet, a kiflik
elkészítése.
A tészta gyönyörűre megkelt, Gizus mamus három részre osztotta a
tésztát, mondta, hogy fogjam csücsökbe a tésztát és egy speciális mozdulattal
forgassam körbe körbe, hogy sima alakja legyen a tésztának. Nah ez a mozdulat
valahogy nagyon nem jött a kezemre. Ő a maga megszokott mozdulatával mutatta
nekem, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, mintha csak belelépnénk egy
papucsba nyáron. Belecsípett, forgatta, én meg csak pislogtam, ,,aha….”
Belemartam, ez határozottan jól ment! Innentől pedig megállt a tudomány.
Forgattam a csücsköt, tekeredett minden felé, akkor megint megmutatta, akkor
máshogy csináltam rosszul…. Aztán lassan a kezemmel mutatta meg, hogy hogyan
lenne jó. Alakult a dolog, bár ezt tényleg nagyon sokszor kell gyakorolni.
Végül az enyém is összeállt szép sima gombócba, és hagytuk egy kicsit az
asztalon kelni a gombócokat.
Addig
kikentem a tepsit, összezutyultuk a tojást, meglangyosítottunk egy kis disznó
ZSÍRT, összevágtam a kolbászt, a sajtot. Kinyújtottam kör formára a tésztát
(olyan gyönyörű hólyagok voltak benne, hogy Anyósom is megdicsérte), megkentük
olvasztott zsírral, felcikkeltük (8 részre) a tésztát, (így jött ki a 3 buciból
a 24 darab), majd ráraktuk a tölteléket. Gizike néni szerint nem sajnáltam a
kolbászt a kiflikből. Nem akartam, hogy azt mondják rá, hogy csak nyomokban
tartalmaz csak kolbászt.
Eztán jött rá még a sajt darab, feltekertük, Mackó megkente a
tetejét tojással, mert hát a tésztának a tojással való megkenését mindig és
mindenkor neki kell megcsinálni, hiszen ő a profi benne. Leszórtuk
szezámmaggal/lenmaggal és bedobtuk sülni.
Amíg sült, egy kis bort, öntöttünk, elővettük a tányérokat és miután minden
kisült, mindenki megrohamozta a kifliket. Nagyon finom lett, bár most hétvégén
is sütök fél adagot, csak hogy menjen a sütés mire legközelebb megyünk
Szentesre. Zitunak kell majd a jutalom kiflijeit gyártanom, amiért eljönnek Squasholni
:).
Tehát ez volt a nagy sütemény készítés, rengeteget nevettünk, főleg én
saját magamon a bénázásom miatt. Olykor Gizike néninek is kiszaladt egy kacaj,
de majd alakul ez a kelt tészta :) Gyakorolgatok, sütök a családnak, aztán
egyszer majd csak jó lesz. Apró örömök a mindennapokban :)
Csodaszép napot
mindenkinek! És persze a képek a Tiszáról:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése