Kis csoda a nagy családban

Tegnap megérkezett ,,kis" családunk legkisebb tagja, unokatesóm kisfia; Levike. Így úgy gondoltam, hogy a mai bejegyzés valamilyen szinten róluk is fog szólni. Egy olyan ember gondolatai következnek, ami biztosan nem közelíthető meg egy szülő, egy anya érzéseivel és gondolataival. Sokáig gondolkoztam, hogy hogyan is fogalmazhatnám meg, amikor egy kisgyermek bekerül egy családba. Megelőzi az a csodás várakozás és változás, amit mindenki nap mint nap átél. Mi szemlélők látjuk, hogyan is gömbölyödik a pocak, hogyan változnak meg szerepek, gondolkodásmódok az idővel. 

Az első kisbaba születésével nem csak egy őzike szemű kisangyal jön a világra, hanem megszületik egy édesanya és egy édesapa is. Teljesen új szerep, ami a világ legszebb dolga lehet. Ez a kör bővül persze, a büszke nagyszülőkkel, később testvérekkel, unokatestvérekkel…Egy kis csoda, akit mindenki vár, és aki kerekestül felforgatja a család eddigi életét. Emlékszem, középiskolában volt egy mérés, amelyen az osztálytársaim azt mondták, hogy nekem lesz az elsőnek gyermeke a közösségen belül. Végül nem így lett, de lehet, hogy jobb is így. Vannak bennem megmagyarázhatatlan érzések, ha magára a gyerekvállalásra gondolok. Nekem talán egy kicsit több idő kellett, hogy tényleg megértsem annak a súlyát, hogy mit jelent az a felelősség, amit vállalnia kell egy szülőnek. Addig is értettem, de igazából akkor gondoltam bele jobban, amikor elkezdtem iskolában dolgozni. Különböző családokat lát az ember, külön történeteket, viszonyokat, a szeretet megnyilvánulásának őrületes tárházát. Amikor megérted azt, hogy te felnőtt, mennyire befolyásolod a gyermeked érzelmi életét a tetteiddel, a megnyilvánulásaiddal. Lehet, te észre sem veszed, de ő igen. Ő elkezdhet szorongani, bepisilni, rontani a jegyein, bántani esetleg a másikat, számunkra érthetetlen viselkedést produkálni. Az a meglátásom, hogy ezek a szülők (akik tényleg generálják ezt a szorongást), nem ismerik be, hogy esetleg ők okozhatták ezt az állapotot családon belül, hanem próbálják másra hárítani a felelősséget. Egy biztos. Ilyen családot nem szeretnék, szívem mélyén azt szeretném, hogy majd olyan családom legyen, amilyenben én is felnőttem. Mérhetetlenül hálás vagyok és mindig is az voltam azért, hogy olyan családban nőttem fel, ahol nem volt senki alkoholista, nem játékgépezett, nem volt züllött. Mi mindent együtt csináltunk, mindent elmagyaráztak nekem, életrevalónak, tisztelettudónak neveltek, és nem pedig olyannak, aki még 10 évesen sem képes hangosan köszönni, ha bemegy valahova, mert nem mer, vagy, mert ennyire illetlen.

Egy kicsit elkanyarodtam, vissza a gyerekvállaláshoz. Valamilyen szinten meg kell érnie mindenkinek erre a feladatra, szerintem nem elég az a 9 hónap erre. Nem hittem sosem, hogy tudni fogom azt, hogy mikor állok erre készen. Aztán persze megtapasztaltam. Amikor érzed azt, hogy készen állsz rá, amikor mindent megértesz, amikor az sem érdekel, hogy nem tudod majd kialudni magad és hogy az addigi életed teljesen más lesz, amikor érzelmileg biztonságban érzed magad egy olyan személy mellett, akinek a csillagot is lehoznád az égről. Volt egy időszakom nekem is, amikor úgy éreztem, hogy nagyon szeretnék egy kisbabát. Érezni azt a finom baba illatot, fogni a kis hurkás lábát, látni azt, hogy kinyílik a kis értelme, kíváncsi lesz, kutat, felfedez, és a miénk, egy ,,kis bocs”, akivel teljessé válhatnék/válhatnánk. Nagyjából ennyire tudom leírni az érzéseimet ezzel kapcsolatban. Ez tavaly volt. Lehet túl sok volt a változás, hogy beköltöztem Szegedre, hogy meg kellett valamilyen szinten szoknom itt, hogy megfeleljek anyósomnak (?), de közben meg annyira minden csodás volt, hogy Mackóval vagyok. Akkor alakult ki bennem ez az érzés. Sokáig nem mertem ezt az érzést elmondani Mackónak, féltem attól, hogy kinevet, vagy, hogy olyan szinten utasít el, ami szívfacsaró lesz. Tudtam, hogy ő még nem kész erre a szerepre. Egy pár hétig csak őrlődtem magamban, aztán annyira feszültnek éreztem magam ettől az egésztől már, hogy rosszul éreztem magam, már nem volt mit veszíteni, még, ha szívfacsaró is lesz. Fél órán keresztül csak bőgtem neki és nem tudtam elmondani az érzésem, egy hang nem jött ki a torkomon. Ő nyugtatgatott, próbálta kiszedni belőlem, de féltem, nagyon féltem. Végül megtört a jég, és mindent csak mondtam, csak mondtam csak mondtam. Éreztem legördülni azokat a köveket a lelkemről, és egyre könnyebbé vált minden. Aztán azért féltem, hogy erre a sok váratlan információra mit fog reagálni, mert ok, hogy beszéltünk olyanról, ,,hogy ha egyszer majd lesz gyerekünk…”, de ilyen komolyan nem mentünk még bele egyik beszélgetés során sem. Szerintem sikerült kellően lesokkolnom Mackót, mert nem tudott erre mit mondani. Ekkor értettem meg, hogy hibáztam. Ezt bizony nem így kellett volna elmondani, megbeszélni. Már rögtön a legelején el kellett volna mondanom, de utólag okos az ember. Magamat hibáztattam ezért a dologért. Igazából nekem is sok volt ez, és ezután ismét egy kis nyugisabb idő következett. Hihetetlen, de tanultam ebből is. Ráerőltetni semmit nem szeretnék, azt szeretném, hogy ha majd egyszer tényleg odáig jutunk, hogy jöhet a kicsi ,,bocs”, azt az érzést Mackó is annyira szeresse és várja majd, mint én. És hogy ez mikor lesz? Nem tudom. Ezzel a bejegyzéssel, sokaknak sok mindent elárultam, amire csak futólag válaszoltam, mert nem akartam bele menni részletekbe. Hiszem azt, hogy egyszer mi is család leszünk, de addig is álljunk meg egy picit, és örüljünk Edináékkal.

Tiszta szívemből gratulálok nekik itt a blogon is!

Kellemes Napot mindenkinek, Isten hozott kicsi Levi :)